GYERMEKEINK ZENEI NEVELÉSE
Egy olvasó számára egy könyv vagy egy cikk címének valamilyen dimenzióban mutatnia kell, hogy az írás miről is szól, milyen témát kíván érinteni. A fenti cím elolvasása után így sokaknak az juthat eszébe. "íme megint egy saját vélt vagy tanult igazság". Akad olyan tábor is, aki "elhiszi", másképp mondva örül az ehhez hasonló olvasmánynak, amiből talán majd csak kiderül valami okosság a ma már számtalan fórumról és módszerről, ami a gyerekek zenei nevelésére szakosodott és született. Valójában ez a cikk azoknak a szülőknek, leendő édesanyáknak, édesapáknak, nevelőszülőknek és pedagógusoknak íródott, akik képesek befogadni az egyszerű és a tiszta dolgokat.
Na persze a mai világban rendkívül nehéz, szinte lehetetlen megítélni azt, hogy mi ered tiszta forrásból, mi az ami érték és mi az ami nem. Az elménk állandóan osztályoz, szétszed és összerak, rendszerez és elemez, megoldásokat produkál. De valójában mindig az aktuális "pártállás" és tanulmányok alapján szüli meg a jó és rossz döntéseit. A legjobb az, ha az ember egyetértés vagy ítélet nélkül egyszerűen csak befogadóként olvassa, látja vagy hallja a különféle igazságokat.
Ebben az írásban a cím az első olyan kijelentés, mely a cikk olvasása közben azonnal ki fog derülni, hogy pont az ellenkezőjéről szólnak a sorok, vagyis gyermekeink zenei nem neveléséről. Mielőtt bárki megijedne a nem nevelés riasztó értelmétől, tudnunk kell valamit. A nevelés aktív, míg a nem nevelés passzív cselekedet. Ezért lehet, hogy ez a nem cselekvés egyeseknek, mint szó érthetetlen, másoknak akár ellenszenves. Főként akkor, ha pont a nevelés megtagadásáról van szó.
Megkísérlem elmagyarázni, mit értek passzív cselekvés alatt. Vannak emberek akik kötekednek, provokálnak vagy a tűrőképességedet tesztelik, cukkolással, szekálással. Ezek az emberek viaskodni hívnak téged és ha elfogadod elkezdődik a harc. Ez a cselekvés. A nem cselekvés pedig az, ha van elég erőd nem harcba szállni velük, vagyis passszív maradsz. Azt cselekszed, hogy nem cselekszel semmit. Nevelésre átfordítva: úgy neveled a gyermeked vagy bárkit, akit szeretsz vagy nem szeretsz, hogy nem neveled. A koldust úgy neveled koldussá, ha adsz neki. Soha nem jön rá szegény arra, hogy ő is tud teremteni magának munkát és önbecsűlést. Neki jó koldusnak lenni, nem éri meg kockáztatni az alamizsnát, mert az mindig lesz. Valaki úgyis mindig adni fog valamit. Akkor hát minek a munka és az önbecsülés, megy az élet anélkül is. Az alamizsna tehát nem segítség, hanem inkább békjó, horgony, ami mozdulatlanságra, élettelenségre ítéli azt, aki kapja és viseli.
Békjók a gyermekeink számára a különféle zenei nevelő módszerek, kezdeményezések és sokszor kedvesnek és édesnek látszó, hallatszó zenei produkciók. A dolgot talán csak az nehezíti még jobban, ha a különféle békjó zenék nekünk is kedvesek. Kedvesek, mert azon nőttünk föl. Együtt hallgattuk szüleinkkel, akik közben velünk örültek és most mi hallgatjuk ugyanígy gyermekeinkkel és közben velük örülünk. Mindez, talán nem is probléma, hiszen örülni jó, s ha ez így van akkor minden rendben is van.
De a gyermek aztán cseperdik és kezd más zenéket hallgatni. A kíváncsiság, az öröm, a lázadás, vagy netán a békétlenség rátalál a neki megfelelő zenére. Egy fiatal gyermeknek sok esetben a zene életformát is jelent. Az életformák pedig bizony sokfélék lehetnek. A szülő aggódva nézi a "tévejgő" gyermekét és ilyen közhelyekre gondol, mint például: "én nem ezt tanítottam neki", "tőlem aztán ezt nem láthatta" stb. Furcsa barátokkal furcsa zenéket hallgat a gyerek és még furcsább dolgokat tesz.
A zene nevel és ezt meg kell értenünk. Ezért meg kell ismernünk ezt a nevelő erőt és így talán nem lesz nehéz, jó néhány gyermekzenéről alkotott ártatlan és csodálatos elképzelésünkön túllépni.
A gyermekzene
Mit is értünk ma ezen?
Zenét, melyet legtöbbször lebutítva, leegyszerűsítve adunk át gyermekeinknek, mondván: „Az ő fülük még úgyis képzetlen, úgysem értik a különböző zenei fordulatokat, hangszereléseket, harmonizálásokat és ritmikai megoldásokat. Ezért kapjanak csak meg mindent felhigítva - azt könnyedén le tudják nyelni. Elég nekik a kevés is, talán az sem baj, ha egy kicsikét hamiskás. Úgyse hallja még az a gyerek, hogy mi szól tisztán és mi hamisan. A hangszínekkel is lehet csalni. Szintetikus hangszer, szintetikus emberi hangok és máris milyen aranyos, kedves, jópofa a zene.” Úgy gondoljuk, ez az, ami miatt a gyermek majd kedvelni fogja. Ez a fajta szemlélet rengeteg hasonló muzsikán felnőtt, zenét tanuló fiatalt és idősebbet inspirál a gyermekzenék írására és előadására, hiszen ne felejtsük: ez is csak egy iparág. Méghozzá egy elég könnyű iparág, hiszen botfülű fogyasztóknak kell zenét csinálni. Később majd nem lesznek botfülűek, de ma még azok. Hamarosan ezeket a zenéket cikinek tartják - velünk zenészekkel együtt - ezért hát most kell eladni nekik. A szülő pedig megveszi, miért ne venné meg? A szülő nem zenész, így nem ismerheti fel ezeknek a zenéknek a későbbi gyermekek fejlődésére gyakorolt hatásait. A gyermekzene jelző tehát ma ezt takarja. Egy gyenge, soha egyetlen egy kultúrában nem létett zenei forma.
A valódi jelentése rendkívül egyszerű. Amikor a gyermekek zenélnek: gyermekzene születik. Technikai gyakorlatlanságukból, játékosságukból, önfeledt örömükből fakadóan a zenéjük csetlő botló, hamiskás és tele van „zeneietlen” megoldásokkal. De hát miért is lenne másképp? Hiszen még most kezdte tanulni a hangszerét vagy az éneklést és ezen a jogon bámit elkövethet, amit csak akar. A gyermekzene valójában tehát a bennük születő és az általuk életre keltett muzsika.
A gyermekeknek szánt zene ártalma
Hogyan is árthat gyermekünknek a neki szánt, felhigított zene?
Megpróbálom a választ úgy megadni erre a kérdésre, hogy ne érintsem a zene szakmai oldalát. A gyermek megszületése után, valódi képet kap a világról. Az emberek, állatok, növények és a természet más formái: valódi formák, nem pedig leegyszerűsített geometriai idomok. A fa az fa, a szikla az szikla. Az ember pedig ember formájú a maga elképzelhetetlenül változatos megjelenésében. Akár a valódi hangok, melyek rendkívül változatosak és bonyolultak.
Ezzel az ismeretlen, összetett világgal kell megbirkóznia és megbarátkoznia a szemnek, a fülnek és minden érzékszervüknek. A színek, a hangok, az illatok nem butítják le magukat annak érdekében, hogy az új kis jövevény könyebben megértse és megkedvelje őket. A fény tiszta erejéből árad és ontja színeit, a különféle hangrezgések válogatás nélkül döngetik a dobhártyákat. Minden egészséges érzékszerv feltétel nélkül készen áll ennek a világnak a befogadására. Az érthető, nem lebutított, tisztán kimondott szavak, szépen fogalmazott mondatok megtanítják a gyermeket beszélni. Ha pusztán szeretetből sejpítve, tő mondatokban, szótagolva beszélünk a nemrég születet gyermekünkhöz, leegyszerűsítjük mondanivalónkat, akkor minden pillanatban hamis képet adunk anyanyelvünkről. Hihetetlen, de a gyermek már az édesanyja méhében különbséget tud tenni a jelentést hordozó és nem hordozó szavak között. Minden dolog árt tehát, ami nem a valóságról ad képet.
Ideális esetben a gyermek 3-5 éves tökéletesen beszélik az anyanyelvüket és képesek érzékelni a körülöttük történő és mutatkozó világot. Megtanulják az anyanyelvüket anélkül, hogy tanokat, nyelvtan vagy bármilyen más őket segítő módszerekkel traktáltak volna beléjük. Ha az anyanyelvüket teljes töménységben, változatlanul, tisztán kiejtve kapják, akkor minden gond nélkül magukévá teszik. Ez csodálatos teljesítmény néhány év leforgása alatt. A beszéd rendkívül bonyolult rendszer és ennek ellenére könnyedén befogadják a gyermekek. Ilyen könnyen fogadják be a legbonyolultabb és legösszetettebb zenét is. Amit a gyermek az első időben többször hall, az lesz az alapkő. Arra kalibrálja be a fülét és a felfogóképességét. A fél éves gyermek a világ összes nyelvében különbséget tud tenni olyan szavak között, amit egy vájt fülű felnőtt nem tudna egymástól megkülönböztetni, az apró, sokszor észrevehetetlen kiejtési különbségek miatt. Ez a képesség néhány hónap múlva eltűnik. A csecsemőnek tehát elég rövid ideje van arra, hogy "hegyezze a fülét". Ahová ő született, azt az akcentust, azokat a hangzókat és hangsúlyokat kell magába szívnia.
A színekre és a zenére sincs sokkal több idő. Később ugyan a lemaradást lehet toldozni, foltozni, még akár hatásosan is, de legjobban mindig a tiszta lapra lehet rajzolni. A lebutított, felhigított zene hallgatása olyan, mintha fakó színekkel, elfedett illatokkal és "tetye-petye", "ügyü-bügyü" szavakkal és gumikesztyűs érintéssel vennénk körbe a mindenre nyitott kisgyermeket. Ezért nem létezik tehát egyetlen kultúrában sem valódiságától megfosztott, legyengített zene, ami nem a természetes, létező világ felé vezet.
Az érzékelhető zenei ártalmak természetesen mindig később jelentkeznek. A egészségtelen életmód (cigaretta, alkohol, drog, kevés mozgás, szennyezett táplálék) a legelején nem okoz észrevehető problémát. Éppen az látja a legkevésbé a kibontakozó problémát, aki ezt az életmódot folytatja. Amilyen odaadó kiváncsisággal szívja el a legelső cigarettáját a kamasz, olyan érdeklődéssel hallgatja a pici gyermek a számára írt káros zenét. Figyelmének és befogadóképességének végtelen tárhelye rátapad, rászűkül a sokat hallgatott muzsikára. A hallottakat elfogadja mércének és etalonnak. A zenei befogadóképessége akkora lesz, amekkorára a hallgatott zene beállította, bekalibrálta. Nagyon lassan, sőt rendkívül lassan változik ez az alapbeállítás, a növekvő gyermek, később a kamasz, majd a felnőtt fejében. Addig is tudtán kívül, hasonló károkat okoz majd az utána jövő generációban.
Melyik zene ártalmas?
A valódi ártalom nem önmagában az anyagban, hanem az anyag mennyiségében rejtőzik. A dózisban. Természetesen egyetlen gyermek sem fogja elveszíteni ősi zenei képességeit, ha csak néha-néha jutnak a fülébe különféle lepusztított zenei szülemények. A változatosság, sokszinűség nem ártalmas, hiszen a világ is ilyen. A változatosságra való törekedés azonban nem mindig éli meg a valódi változatosságot. Nézzünk egy elképzelt, "konkrét" példát. Kísérjünk végig, egy látszólag zenei változatossággal elhalmozott gyermeket születésétől fogva és ismerjük meg az őt kísérő muzsikáló eszközöket.
Az új kis jövevény így vagy úgy megszületik és azonnal készen áll a zenei élményekre. Az első, de már jól ismert muzsika az édesanyja dallamos hanglejtése és beszédének hangszíne.
Ezt szeretné hallani, de nem hallja, mert a bábák egy másik teremben sürgölődnek körülötte, mosdatják, méricskélik. Jó esetben szoptatáskor (ha nem tápozzák) találkozik a "hangszerével". Az anya aggódó, fáradt, gyakorlatlan, így a hangja nem a megszokott. S már viszik is vissza az újszülött osztályra. Nem hallotta azt az ismerős hangot, azt a csodálatos dallamot, amit odabent, az édesanyja testében mindvégig érzékelt.
Aztán a csecsemő és a nemrégen született anya hazakerül. Az édesanya nem énekel, mert nem mer vagy a sok teendő miatt ideje nincs rá. Az altatódal helyett, a jót akaró, drága rokonok által beszerzett, baba fölé lógatható, meg- vagy felhúzható, csüngő-büngő, csengő-bongó, keletről érkezett "muzsikáló" fura lény adja le szűkös zenei repertoárját. A hangszíne egy nem létező zeneszerszám hangját igyekszik felidézni, ami ugyan kicsit idegesítő, de a baba ennek ellenére megnyugszik.
Telnek múlnak a hetek, hónapok, gyűlnek az orruknál megnyomható német dallamokat játszó kínai, műanyag féltestű micimackók és a fülsiketítő csörgőfélék. Ha nem nyúl érte a gyermek, majd a kezébe adjuk, mozgassa csak egy kicsit, legalább csinál valami vicceset. Később már TV-t nézhet, rádiót hallgathat, melyek ontják magukból a nem valódi, szintetizált zenei hangokat - egyre távolítva a gyermek fülét a természetes hangszer hangjaitól. Hamarosan, a cselekedni tudó gyermek megkapja az első, nívós játékboltban beszerzett, nem hangszerkészítő által konstruált hamis, nem létező formájú és szinű zeneszerszámát. Jobb esetben legfeljebb mozgásfejlesztőt (xilofon, dobutánzat), rosszab esetben csak a látást "fejlesztő" sípoló, villogó, vinnyogót.
A televízióból továbbra is szól a cenzúrázatlan zeneutánzat, ami egyre jobban tetszik a kisgyermeknek és már táncol is rá. De aranyos. Az óvodában magnóról megismerheti a különféle gyermekeknek szánt zenéket, énekeseket és hamarosan követeli is a neki tetsző, kellemesen édes, "ártatlan" muzsikákat. Ezeknek a zenéknek a természetessége, zeneiessége, hangszerelése, ritmusvilága és hangszínei egyenesen továbbmutatnak a hasonló színvonalú, nagyobb gyerekeknek kitalált hallgatnivalók felé.
Az egyre növekvő, kamaszor felé tartó gyermek zenehallgatási kultúrája és igénye növekszik. Zenét hallgatni csak egyedül, hangosan és bezárt szobaajtó mögött lehet vagy csak a haverokkal, különféle öltözékekben. Később már kellékek, meginni és bevenni valók vagy kétes hírű helyek is járulhatnak az élményhez.
A gyermek ilyen irányú zenei fejlődését az iskolák, a zeneiskolák és a szülők elkeseredve próbálják megállítani vagy legalább lelassítani. Azok a kevéske ének-zene órák, melyek közel sem mutatnak valóságos képet sem a zenéről, sem a zeneszerzőről csak távolítják a tanulók füleit az igazságtól. A kötelező tananyag nem áll közel a már "kiképzett" gyermeki fülhöz, ezért azt zenetörténettel, a zeneszerzők példaértékű életének megismerésével és érdekfeszítő zenehallgatással próbálják a pedagógusok megszerettetni. Aki véletlenül megkedveli a megtanított zenét és netán zenetanulásra adja (vagy adják) a fejét, majd belekeseredik a kreativitást tökéletesen mellőző etűdökbe, darabokba és a kötelezően előírt gyakorlásba.
Nem csoda, hogy ezek után a lassan kamaszkorát túllépő gyermek visszatalál az őt érdeklő, a neki tetsző zenéhez. Ami pedig tetszik neki, az pontosan megmutatja az ifjú zenei felfogóképességét. Megmutatja azt az értelmet, amit módszeresen, következetesen és szeretettel sikerült lepusztítanunk benne, pedig ő egy rendkívül magas befogadóképességgel jött a világra.
Iránymutatás
Mit is kellene tennünk nekünk, szülőknek, hogy az apró emberkék lelkében el ne pattanjon az a kis hajszálrugó, ami azért felelős, hogy gyermekként és felnőttként mindenki megtalálja azt az utat, ami a fejlődésére szolgál. Ez a vékony rugó az eredendő bölcsesség mozgatója, azé a bölcsességé ami minden élőlénybe benne lakozik. A bölcsesség nem tudás, hanem a létezés. Együtt létezés a valósággal.
Csodálatos, ahogy egy kis kecske elöszőr rátalál az anyja tőgyeire. Nem tudja, hogy szopnia kéne és azt sem hogy merre találja a táplálékot adó testrészt. Később, mikor már más jellegű táplálékot is magához kell vennie, vajon hol és mikor tanulta meg, melyik növény ehető és melyik mérgező. Az állatok nem arról "tudnak", hogy mi ehető, hanem nem tudnak arról, ami nem ehető - így az ő számukra nem is létezik az, ami méreg. Ez az eredendő bölcsesség és ezt az erőt állatban és emberben is el lehet fojtani, pusztán tudatlan szeretettel.
A nyíladozó értelmű gyermeknek nem csak az étel, ital és levegő a táplálék, hanem minden, ami eléri őt, így a zene is. A zenét, akár a táplálékát, nem ő választja ki, hanem mi adjuk neki. Vajon él-e bennünk az az időtlen bölcsesség, ami csak a valós dolgokat engedi áramolni? Ha igen, az nagyon jó, de ha nem, akkor sok dolgunk akad még e világon.
A gyermek tehát ösztönösen tudja mi a jó - haggyuk, hogy így maradjon.
A gyermek zenei "nem" nevelése
A gyakorló szülők talán mind tudják, hogy az állandó tiltás mire is vezet a gyermeknél. A tiltott gyümölcs a legédesebb. A tiltott dolog titokzatos, érdekes, felfedezendő. A tiltás vágyat ébreszt és féktelen kiváncsiságot, mely viszont aberrációként végigkísérhet egy egész életen keresztül. Aki a tiltás erdejében nő föl, csak tovább dédelgeti és örökíti az elfojtást, ami előbb vagy utóbb a maga természetes törvénye szerint kirobbanással szabadúl fel és tör magának utat.
Milyen érdekes, hogy ezt a tiltó erőt használták föl a zene szeretetére egyes népek a kultúrájukban. A régmúlt időkben tiltással és természetesen példamutatással szerettették meg a zenét és zenélést a gyermekekkel. Az apró gyermek nem nyúlhatott az idősebbek hangszeréhez, csak figyelhette és csodálhatta azt. Részt vehetett ugyan a közös esti zenélésen és táncon, de csak egy padra leülve nézelődhetett, hallgatózhatott. A vágy, hogy táncolhasson és zenélhessen egyre csak nőtt benne. A hangszer, a zene és a mozgás a legédesebb, megszerezni való, tiltott gyümölccsé vált a számára. A figyelmét és az értelmét rászegezte arra, amire vágyott, mert a tiltást roppant nagy energiákat keltett életre benne. Hangszereket készített gyermekfejjel és gyermek kézzel, titokban, csak azért, hogy kínzó zenei szomjúságát csillapíthassa. Félreeső helyeken tanulta a tánclépéseket, hogy meg ne lássák - hiszen olyan dolgokat tett, amit nem szabad. A zenés alkalmakon mindent magába kellett szívnia, amit csak látott, hallott - így megfigyelő és teremtő képessége egyre csak nőtt, gyarapodott. Vágyai mély gyökereket kezdtek el ereszteni a hovatartozás földjében. Végül, mikor eljött az idő és beállhatott az idősebbek közé táncolni és zenélni, szinte gátszakadás erejével ömlött belőle minden lépés, dallam, ami felhalmozódva megérett benne. Valódi tanulmányait már akkor elkezdte, amikor még senki nem akarta, hogy ezt tegye, amikor még meg volt tiltva a tanulás. Tánca, zenéje és zeneszeretete egész életében elkísérte, hiszen gyermekkorának titokzatos, csodálatos és akkor még elérhetetlen világát élhette meg nap, mint nap.
Az indiai gyermekek hasonlóképpen megvonással, de teljesen más módszerrel kezdik el zenei tanulmányaikat. A zene és a hangszerek utáni vágyat úgy keltik fel, hogy csak dúdolva, a dobok hangját kimondva, utánozva tanulják a világ legbonyolultabb zenei gondolkodási módjait. Mi számunkra ezek a rendszerek és tanok olyan mérhetetlenül nehéznek tűnnek, mintha egy idegen lény magyarázná nekünk a több ezer évvel fejlettebb kultúrájának vívmányait és annak működését. A gyermekek azok, akik mégis képesek mindezt befogadni.
Más kultúrákban csak egyszerűen a gyermek együtt él a valódi zenével, amit nagyobb testvérei, szülei, nagyszülei és rokonai szinte minden nap művelnek. Nem kapp semmiféle módszeres oktatást sem az andalúz, sem a kubai, sem a roma gyermek és mégis világszínvonalon képviseli a saját hagyományát, zenéjét.
Mit tehetük ezek után "mi"?
A végletekig felhígult kultúránkban hogyan adjuk meg vagy vissza gyermekeinknek azt, amit már magunk sem birtokolunk? Talán tiltsuk a zenét és zenélést? Vagy mutassunk példát, ezért tanuljunk hát meg gyorsan magas szinten játszani egy hangszeren? Ezzel keltsünk vágyat?
Ez mind nem lenne rossz, de nem biztos, hogy menni fog.
Miközben ezeket a sorokat írok, megcsörren a telefon. Felveszem. Egy anyuka iratná be hozzánk a gyermekét, zenét tanulni. Majd kis szomorúsággal a hangjában elmondja, hogy a gyermek klasszikus zenét tanult 3 évig, de most már nem akarja folytatni. Még nem mondta ugyan, de én már tudom, hogy rockzenét szeretne tanulni.
Nincs kommentár.
Nagyon tudatosnak és befogadónak kell lennünk ahhoz, hogy olyan dolgot örökítsünk tovább, amivel mi sem rendelkezünk. Konkrét tennivalója szülőknek akkor van, amikor a gyermek még nagyon kicsi, teendőink a kis emberke 7 éves koráig tartanak.
Szeretném hangsúlyozni azt, hogy minden, amit itt most leírtam vagy leírok a zenei nevelésről szól, ami a legegyszerűbb feladatok közés tartozik a szülő életében. A gyermek táplálása, gyógyítása, megértése és feltételek nélküli szeretete terén sokkal nehezebb feladatok várnak ránk. Ezért nap, mint nap teljes erőből közelednünk kell a létező, valódi dolgok felé nekünk, szülőknek és leendő szülőknek is.
Teendők
A modern kor, az élő zenehallgatás mellett lehetővé teszi, hogy különböző szerkentyűkből, amikor csak akarjuk - szóljon a muzsika. Ezek a technikák misszionáriusi feladatokat betöltve hírdetik a belőlük megszólaló zenei igazságokat.
Hamár a zene nem szólhat élőben körülöttünk, legalább kutassunk olyan felvételek után, melyek túlnyomórészt természetes hangszerekkel szólalnak meg. A laikus füleket persze sokszor könnyű becsapni, de akkor olvassuk el a lemezen található információkat: az előadók neve mellett feltüntetett hangszer megnevezéséből már kiderül, hogy eredeti hangszereken játszanak-e.
Fontos, hogy már csecsemőkortól természetes hangszereket halljon a gyermek.
A különböző korok komolyzenéi (gondoljunk a reneszánsz, barokk, klasszikus vagy akár a kortárs zenére) mind-mind valódi zenék, valódi hangszereken. A blues zene - lévén az is népzene - különböző ágai: pl. a rhytm'n blues, jazzblues, jazz jó hatással vannak gyermekeinkre. A rockzenétől sem kell megijedni, nem jelent veszélyt a gyermek tudatára. A tiltása sokkal inkább.
Mindezek mellett nagyon fontosnak tartom, hogy gyermekeink a saját népzenéjükkel együtt nőjenek fel. A folkór vonalon minden muzsika, ami egy adott népzenei kultúrájában gyökeredzik szintén mind.
Sokszor meglepően milyen túláradó örömmel csodálkoznak rá az emberek egy-egy általuk sosem hallott népi zenére. Furcsállom. Talán nem hallottak még ilyen zenét?
Úgy látom: soha olyan keveset nem tudott az ember a körülötte levo világról, mint ma az információk szabad áramlásának édenkertjében.
A komolyzene, a népzene, a különféle stílusú blues és rockzenék hallgatása amellett, hogy a gyermek zenei látókörét szélesítik, nagy hatást gyakorolnak az elfogadóképesség kifejlődésére is.
Az elfogadás pedig Földünkön az egyik legnagyobb probléma, ebből a képességből van a legnagyobb hiány.